A vésnök egy mára eltűnőben, kihalóban lévő szakma, amelyet a maga korában nagy becsben és tiszteletben tartottak. A magyar textilgyárakban a vésnökök magas fizetést kaptak, és rangban a mintás textileket megálmodó, vagyis az egész gyári tervezés művészi alapját megalkotó textilminta-rajzoló iparművészekkel egyenértékűek voltak.

De lássuk, hogy mit kellet tudnia, milyen képességgel (ma úgy mondanánk: „skillekkel”) és végzettségekkel kellett rendelkeznie egy vésnök mesternek?

A legalapvetőbb a biztos rajzi tudás, pontos, precíz kéz volt: tökéletesen kellett tudniuk rajzolni a mintarajzoktól a bonyolult kompozíciókig. De szükségük volt a fémekhez és azok megmunkálásához értő vésnöki és ötvösmesterségbeli tudásra, valamint textilipari ismeretekre, hiszen tudniuk kellett, hogy az egyes textilanyagok hogyan viselkednek különféle festékanyagokra, nyomótechnikákra. A vésnökök alapvetően a fémiparban, illetve a pénzverdékben dolgoztak, ők tervezték, rajzolták az érmék, fémpénzek, díszplakettek és kitüntetések rajzait, grafikáit, ők vésték és maratták ki azokat, végül ők verték másik fém anyagba őket.

Amikor az 1900-as évek végén elterjedt a magyar textilnyomó gyárakban a francia név után „Ruló”-nak elnevezett hengernyomógép, ezek a vésnökök készítették el pontos rajzok alapján azokat a kisméretű, fém maketthengereket (anyamoletta, reliefmoletta), amelyeket aztán 120 cm-es fémhengerekké nagyítottak és palástjaikra felvésték a textil megnyomására alkalmas mintákat.

A vésnökök a fotón látható, ún. vésnöki műhelygéppel dolgoztak, ezeken vésték, metszették a fém moletták felületébe a mintákat. A Goldberger gyár 1905 utáni fejlesztésekor az óbudai épület 1. emeletén komplett vésnöki műhely létesült, mintegy 35 mesterrel.

Orosz Diána, művészettörténész-muzeológus

Kiállítási enteriőrfotó: Óbudai Múzeum, Sárospataki Györgyi